Hernádi Sándor
(1927–2013)
főiskolai tanár, nyelvész, számtalan nyelvművelő és helyesírást fejlesztő kötet, valamint pedagógusoknak szóló segédkönyv szerzője. Munkáiban a nyelvhasználat-központú ismeretátadásra törekedett. Részt vett az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának munkájában, alelnöke volt az Oktatási Minisztérium Szakbizottságának. Könyvei közül a Beszédművelés, valamint a Helyesírási önképző a legnépszerűbb – ez utóbbi művéért Nívódíjban részesült.
* * *
"...amit tőle tanultam, az ő általa nyújtott példa, minta egész életemre meghatározó volt és az is marad.
Hernádi tanár úr pedagógusok generációit tanította több évtizeden át a középfokú tanítóképzéstől a főiskolai, majd egyetemi szintű magyar szakos tanári képzésig nyelvművelésre, nyelvtanra, nyelvhasználatra, szép magyar beszédre. Ha egy tanár munkája hatását, eredményeit mérni lehetne, biztosra vehetnénk, hogy az ő tanítványai, a nála végzett pedagógusok szakmai munkájukban, az anyanyelvi nevelésben igényesek, a helyesírás és a szép magyar beszéd tanításában az átlagosnál többet tettek, hatékonyabbak voltak. Következetes, kitartó munkával érte el, hogy hallgatói felkészülten, a nevelés, az anyanyelvi kultúra és irodalom iránt elkötelezetten lépjenek a katedrára.
A tanítványok közül néhányan pályaelhagyókká lettünk. A pedagógiai szakmai területen, a közéletben, a sajtóban, sőt az üzleti világban is sokan találtak hivatást, sokszor sikereket is azok közül, akik Hernádi Sándortól – a leckekönyvek tanúsága szerint – nyelvtant, beszéd-, illetve nyelvművelést tanultunk. A tőle kapott értékek – a szaktárgyi ismeretek, tudás mellett – az iskola falain túl is hasznosulni tudtak.
Amikor a hetvenes évek elején a budai képzőben megismertük, még nagyon fiatal volt, „korai negyvenes”. Ezt persze csak utólag számoltam ki, mert akkor első benyomásaink, tapasztalataink nem az életkorára vonatkoztak. Szokatlan, kissé régimódi eleganciája mellett a határozottság, következetesség és igen, a szigorúság voltak akkoriban a legjellemzőbb tulajdonságok, amelyeket érzékeltünk, és az a szokatlan titokzatosság, különbözőség, távolságtartás, a bennünket körülvevő világtól, emberektől, amihez hasonlót nem nagyon ismerhettünk. Hosszú időbe telt, amíg az óráit igazán élvezni tudtuk. Az óra eleji – többségében lesújtóan eredménytelen – tízmondatos tollbamondások, a következetes számonkérés és szigorú kritériumokon alapuló értékelés eleinte bizony nem mindenki számára tette vonzóvá az óráit és a vizsgákat. Sokan közülünk csak később, a katedrán állva vagy a hivatás, a szakma más területein tevékenykedve tudták igazán értékelni azt a tudást, szemléletet, emberi tartást, amit tőle kaptak.
Személyes életéről nem sokat tudtunk. Az órákon vagy ritka beszélgetéseken azonban lassan megismertük irodalmi ízlését, pedagógiai, emberi hitvallását. Kemény, szorgalmas munka, szakmai igényesség, tisztelet a tanítványok és egymás iránt. Csak jóval később, amikor már felnőtt gondjainkat, örömeinket is megoszthattuk vele, kérhettük véleményét, tanácsát, sőt néha közös munkákban is dolgozhattunk néhányan vele, derültek ki életéről, pályájáról olyan részletek, amelyek magyarázatul szolgáltak a diákkorunkban különösnek talált titokzatosságra, szigorúságra, belső erőre és kívülállásra.
A Szapárfalun született, szorgalmas és jó eszű kisfiú Szolnokon, a jó nevű Verseghy Gimnáziumban tanulhatott tovább. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy az egyszerű falusi iskolából hozott tudással a gimnáziumi években a legelsők közé emelkedjék. Tanulmányait azonban a háború más irányba kényszerítette. Ahogy egyszer később, már túl a nyolcvanon elmesélte, egy napon, az utcán orosz katonák gyűjtötték be a tizenhét éves diákot sokadmagával „malenkíj robotra”. Így került a Szovjetunióba, ukrán bányába, fogolytáborba. Túlélte a tífuszt, a járványokat, a hideget, a durvaságot, a megaláztatást, az éhezést. Hamar megtanult oroszul, tolmácsként használták tudását a táborban, elkísérhette rabtartóit, a tiszteket a közeli településekre, városokba. Közelről láthatta, tapasztalhatta, hogy a fogolytábor szögesdrót kerítésén túl sem sokkal jobb a világ, s a rabság közel öt éve alatt korán férfivá érett fiatalember már tudta: ezzel a rendszerrel, ezzel a hatalommal soha nem vállalhat semmiféle közösséget. Ehhez tartotta magát egész életében. Hazatérve aztán tanulmányait befejezve, tanári diplomával tanítani kezdte a pedagógusjelölteket.
Tanári munkája mellett gazdag szakmai életművet hagyott ránk megjelent tankönyveivel, nyelvi, irodalmi, nyelvészeti munkáival. Sokan csak ezekből, a több kiadást megélt könyveiből ismerik. Sok iskolában láttam kollégák kezében, polcain egyebek mellett a Nyelvédesanyánk, a Helyesírási önképző, a Stílusiskola, az anyanyelvi órákon kézikönyvként használt Észtekergető helyesírási játékok, a Helyesírási (verseny)edzés, a Játsszunk nyelvtant! vagy a Szórakoztató szóra késztető című köteteit is.
A nyolcvanas években néhány évig együtt dolgozhattam vele a pedagógusoknak rendezett anyanyelvi táborokban. Akkoriban még nem léteztek hivatalos, akkreditált továbbképzések, ezekben a nyári kéthetes táborokban több száz tanító, tanár ismerkedett meg az akkor még forradalmian új pedagógiai módszerekkel, eszközökkel, szemlélettel. Hernádi tanár úr kurzusai rendkívül népszerűek voltak. Értett hozzá, hogyan lehet a nyelvtant, a nyelv- és beszédművelést élvezetesen, játékosan „tanítani”, megszerettetni. Sziporkázó nyelvi lelemények, irodalmi példák, játékok, mondat-, szó- és feladatgyűjtemények adtak használható, értékes muníciót a kollégáknak. A közös munka során kollégáimmal együtt megismerhettünk egy másik, oldott és derűs Hernádi Sándort is, aki türelemmel tanított, szeretettel, humorral ötvözte foglalkozásait. Csakúgy, mint családi körben, szűk baráti körben is jól tudott mulatni a világ és az emberek furcsaságain. Erkölcsi tartása, értékítélete azonban nem változott, politikai változások nem befolyásolták véleményét. Az elmúlt évtizedekben, haláláig nem kapott állami elismerést, kitüntetést. Ha adták volna is a Kádár-korszak idején, nem fogadta el. Attól a hatalomtól? Nem. Nem tartozott semmilyen csoporthoz, még szakmai szövetséghez sem, mert nem akart. Tudta, hogy az önként vállalt belső ellenállás előbb-utóbb véleménykülönbséghez vezetne. Nem harcolt, nem keveredett konfliktushelyzetekbe, csak dolgozott lelkiismeretesen. Magányos volt és maradt egész életében. Pedig lettek volna lehetőségek kiemelkedni. Egészen ifjan például a Nyelvművelő Munkabizottságban együtt dolgozhatott Kodály Zoltánnal és Illyés Gyulával. Az ő útjukat járta ő is. Amikor elhatározták, hogy nyelvi folyóiratot indítanak, Hernádi tanár úr dolgozta ki az első számot, amit aztán Szó-beszéd címmel ki is adott a Gondolat Kiadó. [...]
Váczi Zsuzsa
forrás: folyoiratok.ofi.hu
