A kosarad jelenleg üres!

A legveszélyesebb tudatmódosító szer

  • 2017-04-05
A legveszélyesebb tudatmódosító szer

Ha túlzásba vitt televíziózásról, éjszakába nyúló chatelésről, kommunikációs eszközeikbe temetkező kiskorúakról hallunk, legtöbbször legyintünk vagy tehetetlenül tárjuk szét a karunkat: mit van mit tenni, a világ erre halad. Ha a tudomány a kommunikációs fogyasztás átstrukturálódásáról szónokol, üzenete csak kevesek számára jelent valamit. Más a helyzet, ha a személyiségfejlődés eltorzulásáról, a nemi identitás káros befolyásolásáról, szexuális zaklatásról, bűnszövetkezetek munkálkodásáról hallunk.

Ez utóbbiak minden jóérzésű szülőben ellenérzést keltenek. Itt az ideje, hogy kereken kimondjuk: gyermekeink fejlődésének egész sor veszélyforrása magából a kommunikációs eszközök káros használatából ered.

Holott közmondásos, hogy kommunikációs társadalomban élünk. Se szeri, se száma a hivatásos kommunikátoroknak, kommunikációs tréningeknek és a kommunikáció hatékonyságát fejlesztő stratégiáknak. Miként lehetséges, hogy mégis az elmagányosodás, a szinglik társadalma és a pszichiátriai mértéket öltő kommunikációs csődhelyzetek terebélyesedtek el körülöttünk? Lehet, hogy rossz alapokra fektetjük kommunikációnk egészét, amikor a tartalmi oldal helyett a közlés technikáját helyezzük a középpontba?

Habár az ember evolúciós sikertörténete arra vall, hogy fajunk bámulatos alkalmazkodóképességgel büszkélkedhet, az ember lelki fejlődése képtelen lépést tartani a kommunikációs technikák napjainkban tapasztalható, rohamos változásával. Hát még a társadalom, közösségi szerveződéseink! A jogrend lépéshátrányban van az új kommunikációs technikák és taktikák rossz szándékú kiaknázásával szemben, az oktatás tehetetlenül áll szemben a médiából áradó, ellenőrizhetetlen információáramlattal, amely jóval hatékonyabban talál utat a formálódó gyermeki tudathoz, mint a kulturális átörökítés hagyományos csatornáin érkező üzenetek. Ráadásul a kutatások bebizonyították, hogy az újszerű médiumokon keresztül zajló információáramlás gyökeresen megváltoztatja a befogadó tudati struktúráit, amelyek immár képtelenné válnak a hagyományos információk befogadására és rendezett tárolására. Mit sem segítenek az oktatásban megjelenő multimédiás eszközök, sem a szerény próbálkozások a média nyelvezetének értelmezésére: az új közlésmódok a felkészületlen befogadó tudatának mélyén eresztenek gyökeret, kiszolgáltatva őt a médiamanipulátorok kénye-kedvének. Az az emberi személy, akiben nem alakulnak ki az információbefogadás és az ítélethozatal rendezett struktúrái, képtelenné válik a felelős döntéshozatalra, sohasem fejlődhet ki benne a nagykorú erkölcsi lény. Inger-reakció formula alapján, gombnyomásra szavaz, vásárol – sodródik a médiaimpulzusok özönében. Emberi méltósága súlyosan sérül.

Nem szükséges további magyarázat, hogy belássuk: az emberi személy szabadsága, társadalmaink önmeghatározáshoz fűződő joga forog kockán, amikor a média működéséről, kommunikációs világunk veszélyeiről szólunk. A társadalomtudomány kiemelkedő képviselői évtizedek óta figyelmeztetnek a veszélyre, miközben az úgynevezett médiatudomány – kevés kivételtől eltekintve – jobbára csak a médiaműködés felszíni folyamatait firtatja a pozitivista-behaviorista-redukcionista irányzatok egyoldalú módszertana szerint, amely elemi funkciókat állít vizsgálatának homlokterébe, és kevés érdeklődést tanúsít az ember voltaképpeni világa, szellemi dimenziói iránt. Itt az ideje, hogy az emberért felelősséget vállaló társtudományok – a filozófiai antropológia, a pszichológia, az etika és társaik – végre állást foglaljanak a kérdésben.

Ebben a szellemben, bátran és nyíltan tárgyalja a kérdéskört ez a frissen megjelent három könyv. Megállapításaik közös tanulsága, hogy éppolyan káros dolog a médiakultúra torzulásainak normává tétele, amint a nevelés és tudásátadás multimédiás eszközökkel való túlterhelése is. Ahelyett, hogy tétlenül szemléljük a fiatal korosztályok ítéletalkotó képességeinek tragikus leépülését, a hagyományos identitásképző fórumok – család, kisközösségek, a fogalmi gondolkodás fejlesztése – megerősítése jelentheti az egyetlen kiutat a digitális analfabétizmusból.

(Jim TAYLOR: A digitális nemzedék nevelése. Móra 2016

Gary CHAPMAN – Arlene PELLICANE: Netfüggő gyerekek. Harmat 2016

Giovanni CUCCI SJ: Virtuális paradicsom vagy pokol.com? Jezsuita Kiadó 2016)

forrás: mediahorizontblog.hu /Marton Árpád/2017. április 4.
  • Hozzászólások0 hozzászólás
  • Mondd el a véleményed!