A kosarad jelenleg üres!

Japán regék és mondák

A Regék és mondák sorozat legújabb kötetében japán mesék és legendák kaptak helyet. A távoli Japán idegen kultúrájában az ragadja meg az olvasót, ami minden nemzet irodalmában közös, és talán a legfontosabb: az emberség. Könyvünk meséi zömmel olyan gyűjtésből származnak, amelyet Kr. u. 1100 és 1350 között jegyeztek le, és olyan eseményekről szólnak, amelyek a 850 és 1050 között eltelt két évszázadban, a japán kultúra klasszikus századaiban történtek. Erre a történelmi korszakra a kínai hatások átvétele és meghonosítása jellemző. Ezek közül is talán a legfontosabb a buddhista vallás és művészet; ez évszázadokon át döntő befolyást gyakorolt az egész japán kultúrára. E középkori japán regék és mondák hol különösek, meghatóak, felkavaróak és fennköltek, hol pedig tréfásak és vaskosak. A történetek szereplői hamar elnevetik és elsírják magukat, de nem sietnek a gyilkolással, és nem keresik azonnal a bosszú lehetőségét, isteneik pedig – néhány helyi istenség kivételével – kedvesek. A Móra kiadó új kötetével az eddig kevésbé ismert távol-keleti kultúrkör történetei kerülnek közel a magyar olvasókhoz.

Olvass bele!
Részlet a műből:


(...)
21. Otthon egy szekrényben

Eljárogatott egykor Kaisú, a Gion-templom főpapja titokban egy palotába, melynek tulajdonosa a fővárosban lakó legbefolyásosabb tartományi kormányzó volt. A kormányzó megszimatolt valamit az ügyről, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. 
Egyszer, míg a kormányzó távol volt, ismét besurrant Kaisú a házba, és otthon érezte magát. Amikor visszajött a kormányzó, észrevette, hogy a felesége és a többi nő zavartan viselkedik. Rögtön megértette a helyzetet. Észrevette, hogy a ház női részében az egyik hosszú tárolóláda, mely egyébként nyitva állt, most be volt csukva és zárva. Nyilvánvaló, hogy oda rejtették a besurranót. Odahívott egy idősebb csatlóst és még két szolgát. Ezután utasította őket, hogy vigyék el a ládát a Gion-templomba mint ajándékot azokért a szútrákért, melyeket ott elkántáltak. Fölkerült hát a láda a szolgák vállára, akik elindultak vele egy csatlós kíséretében. A nők, bár elszörnyedtek, nem szóltak egy szót sem.
A Gion-templom szerzetesei kisereglettek, hogy fogadják a ládát, és nagyon meg voltak hatódva az ajándékozó nagylelkűségétől.
– Kerítsétek elő a főpapot! – mondták egymásnak. – Mi nem nyithatjuk fel nélküle.
Hosszú késéssel visszatért egyikük, és jelentette, hogy sehol sem találja. A csatlós türelmetlenkedett, mondván, hogy nincs több ideje a várakozásra.
– Én itt vagyok – mondta. – Senki sem fog megvádolni benneteket semmivel. Rajta, csak nyissátok ki! Sietek.
A szerzetesek még ekkor is azon tanakodtak, hogy mit tegyenek, amikor egy gyászos hang szűrődött ki a ládából: 
– Bármelyikőtök legyen, csak tegye már meg!
A szerzetesek alig hittek a fülüknek, de óvatosan kinyitották a ládát, mire előbukkant a főpap feje. Annyira megrémítette őket a látvány, hogy mind elmenekültek, velük együtt a csatlós is. Eközben kikászálódott a főpap a ládából, és futott, hogy elrejtőzzék valahol.
A kormányzó természetesen kicibálhatta volna Kaisút a ládából ott a helyszínen, és farba rúghatta volna jó néhányszor, de ez nem lett volna kielégítő. Bölcs dolog volt tőle, hogy ehelyett megszégyenítette. Kaisú mindig is fecsegő természet volt, még a ládában is akadt mondanivalója.

46. A hagyomány súlya

 

Harutó, egy narai táncos, olyan család tagja volt, amely már nemzedékek óta táncolta a gendzsóraku nevű nemes táncot. De sajnos megbetegedett és meghalt mielőtt meg tudta volna tanítani a táncot az utódjának.
Mivel éppen nyár vége volt, és még nagy volt a forróság, felakasztották a koporsóját egy fa lombjai közé Hahaszo erdőben. Két vagy három nappal később egy favágó járt arra, és nyögést hallott a lombok közül. Jelentette is ezt a közeli templom papjainak.
Miután észlelte, hogy a halott magához tért, hazavitte a családjához, és ápolta. Ő pedig a következőt mesélte el nekik, amikor visszanyerte az eszméletét:
– Leszálltam az alvilágba, Emma király palotájába, és miközben a tetteimet mérlegelték, a király egyik hivatalnoka észrevett: „Ez Harutó, a japán táncos. Azelőtt hívtuk vissza, hogy át tudta volna adni a gendzsóraku-tudományát. Ez azt jelenti, hogy ez a tánc kihal Japánban. Vissza kellene küldeni, és csak akkor hívnánk viszsza, amikor már meg tudta tanítani az utódját.” A másik hivatalnok egyetértett vele, és láttam, hogy haza akarnak küldeni. Úgy is lett.
Így is történt. Egyszer talált Harutó egy utódot, Szuetakát, akinek átadta a tudományát, és ismét meghalt.
A Harutó család őse eredetileg egyenesen az égből kapta a gendzsóraku-tánc maszkját. A maszk neve Iburi, és azt mondják, most Nara egyik kincse, mint maga a tánc is, melyet nemzedékről nemzedékre hagynak. Milyen csodálatos, hogy Harutó hagyományát még Emma király palotájában, az alvilágban is elismerik! 
(...)
Bővebben
  • 1 olvass bele
  • Kapcsolódó olvass bele
  • Hozzászólások0 hozzászólás
  • Mondd el a véleményed!